bútorok és tárgyak

Amikor találkoztam ezzel a két nagyon különbözõ módon tehetséges fiatalemberrel és megnéztem a munkáikat újra, mint már életemben sokszor, elfogott a kíváncsiság: mi az a bonyolult motivációsor, melynek végpontján egy iparmûvész fogja magát és elkészít egy tárgyat, melyet embertársai aztán magátolértetõdõ gesztussal birtokba vesznek, és a tárgy észrevétlenül egy ujabb, a készítöétöl különbözö motivációsor kiindulópontja lesz.Egyáltalán, miként lesz egy normális emberböl egyszercsak iparmüvész? És ha már az lett, hogy érzi magát egy iparmûvész? Milyen vajon egy iparmüvész közérzete? Nemrég olvasgatva ugy éreztem, egészen pontos képet kaptam errõl Douglas Adams, a Galaktikus Utikalauz stopposoknak halhatatlan szezõjénél:
(Pontos forrás: Dougla Adams :Az élet, a világmindenség meg minden, 7-12 oldal részletei)
"A szokásos hátborzongató kora reggeli ordítás Arthur Dent hangja volt, aki felébredvén, hirtelen tudatára ébredt, hol is van.
Nem csupán azért, mert a barlang hideg volt, s nem is csupán azért, mert nyirkos és büdös. A baj inkább az volt, hogy ez a barlang Islington közepén helyezkedett el, és a legelsõ busz is csak kétmillió év múlva indult.
Amint azt Arthur Dent is tanúsíthatta; az idõben a legrosszabb - úgymond - eltévedni, márpedig õ idõben és térben is jócskán eltévedt. Ha csak térben téved el az ember, legalább van mit csinálnia Míg ezen gondolkodott, beesteledett.
Dent hazafelé igyekezett a barlangjába, egy kicsivel szürkület után, amikor fényeket vett észre, amint hátborzongatóan villódznak a felhõk mögött. Megfordult és csak bámult; s szívét lassan remény öntötte el. Meg van mentve. Megmenekült. A hajótörött hiú ábrándja -egy hajó!
És amint nézte, amint csodálkozva és izgatottan bámulta, egy hosszú, ezüstszínû hajó ereszkedett le átszelve a meleg esti levegõt, csendben, zaj nélkül; hosszú lábait puha, gépi balettmozdulattal eresztette ki. Finoman ereszkedett a földre és az a kis nesz, amit keltett, úgy halt el, mintha az est nyugalma csendesítette volna le.
Kinyúlt egy rámpa.
Fény özönlött ki.
Egy magas figura körvonalai jelentek meg a fedélzeti nyílásban. Az alak lesétált a pallón, és megállt Arthur elótt.
- Bunkó vagy, Dent - mondta egyszerûen.
Földönkívüli volt, valóságos földönkívüli. Magassága sajátosan földönkívüli volt, feje sajátosan lapított, sajátos mandulavágású földönkívüli-szeme volt. Feltûnõen díszes, szövettel bevont aranyköntöst viselt, sajátosan földönkívüli-szabású gallérral, és halvány szürkészöld bõre olyan csillogóan fényes volt, amilyenre a legtöbb szürkészöld arc csak rengeteg gyakorlással és méregdrága szappan segítségével tud szert tenni.
Arthur visszarettent.
A lény nyugodtan meresztette rá a szemét.
Arthur kezdeti reménykedését és izgalmát azonnal felváltotta a döbbenet, s ezernyi gondolat harcolt egyszerre hangszalagjainak használatáért.
- K...?-mondta.
- Kü... kö... ki... - tette hozzá.
- Ki… kicso… kicsoda? - sikerült végre kinyögnie; s rögtön vissza is sûllyedt az õrjítõ csendbe. Most érezte igazán, hogy nem beszél senkivel és semivel, már maga sem tudta, mióta.
Az idegen lény kicsit összevonta szemöldökét, és utánanézett valamiféle csipeszes írótáblán; vagy legalábbis annak tûnt, amit vékony és nyurga földönkívüli-kezében tartott.
-Arthur Dent? - kérdezte.
Arthur ugyetlenül bólintott.
-Arthur Philip Dent? - folytatta az idegen csaholó hangján.
-Öö... öö... igen... öö... öö - erõsítette meg Arthur.
- Bunkó vagy - ismételte meg az idegen -, egy nagy seggfej.
- Ööö...
A lény biccentett magának, sajátos földönkívüli-pipát tett a táblára és fürgén viszafordult a hajójához.
- Öö... - mondta Arthur kétségbeesve - ööö... .
- Ne fárassz már! -csattant fel az idegen. Felvonult a rámpán, átbújt a fedélzeti nyíláson és eltûnt a hajójában. Az ajtó bezáródott, a hajó pedig lüktetó morajlásba kezdett.
- Hé, hé! - kiáltott Arthur, és ügyetlenül futni kezdett a hajó felé. - Várjon egy percet! - kiabálta. - Mi ez az egész? Mi? Várjon egy percet!
A hajó felemelkedett, mintha egész súlyát lepelként a földre akarná borítani, és rövid ideig lebegett. Aztán furcsán felszökkent az esti égboltra. Áthaladt a felhõk között, miközben egypár másodpercig megvilágította õket, majd eltûnt, egyedül hagyva Arthurt, aki ügyetlen kis táncocskát járt e roppant nagy térségben.
-Mi ez? - rikoltozta. - Mi? Mi van? He?! Jöjjön vissza és mondja meg!
Az ûrhajó már a felsõbb légrétegek felé dübörgött, útban az ijesztõ ûrbe, amely elszakítja egymástól azt a kevés dolgot, ami az Univerzumban található.
Tulajdonosa, a drága színezetû ûrlény visszadõlt az ülésre. Wowbaggernek, a Végtelenül Meghosszabbítottnak hívják, és saját céljai voltak. Nem valami nagy célok, amint azt õ maga is kész volt elsõként elismerni, de legalább célok voltak, és legalább ösztönözték õt.
Wowbagger, a Végtelenül Meghosszabbított egyike volt - vagyis hát jelenleg is egyike - az Univerzum igen kisszámú halhatatlan lényeinek.
Akik halhatatlannak születnek, ösztönösen tudják, hogyan birkózzanak meg vele, de Wowbagger nem tartozott közéjük. Valójában már kezdte is gyûlölni õket, ezt a csapat derûs fattyút. Egy meghibásodott részecskegyorsító, egy folyékony ebéd és egy pár gumiszalag okozta sajnálatos baleset varrta véletlenül a nyakába a halhatatlanságot. A baleset apróbb részletei nem fontosak, mert pontos körülményeit még senki nem tudta újból elõidézni, és azok közül, akik megpróbálták, sokan nagyon ostoba, vagy nagyon halott külsõvel végezték. Vagy mindkettõvel.
Wowbagger zord és kimerült arccal lehunyta a szemét, betett egy könnyû kis jazzt a hajó sztereó magnetofonjába, és azon tûnõdött, hogy még ki is bírná, valóban el tudná viselni az egészet, ha a vasárnap délutánok nem volnának.
Kezdetben még jó mókának ígérkezett: jó kilátásai voltak, veszélyesen élhetett, kockázatokat vállalhatott, hosszú távon jövedelmezõ befektetésekbe kezdhetett, meg különben is túlélhetett minden nyavalyást.
Végül is a vasárnap délutánokkal nem tudott megbékélni és azzal a szörnyû unalommal, ami három elõtt öt perccel kezdõdik, amikor az ember tisztában van vele; hogy az aznapi szükséges fürdést már letudta, hogy hiába próbálja bármelyik újságcikkbekezdést bámulni, úgysem olvassa el soha, és úgysem használja fel azt a forradalmian új metszõtechnikát, amit bemutat, és ahogy az órát nézi, a mutatók könyörtelenül haladnak a négy óra felé, amikor is kezdetét veszi a lélek hosszú, sötét teadélutánja.
Így hát a dolgok egyre unalmasabbá váltak számára. A vidám arckifejezés, amit mások temetésén öltött, egyre halványabb Iett. Mindinkább megvetette a Világegyetemet általában, és benne egyenként mindenkit.
Ez volt az a pillanat, amikor megfogalmazta célját: a gondolatot, ami ösztönözte õt, és ami ösztönözni fogja örökké, legalábbis így látta akkor. Ez volt a célja.
Sértegetni a Világegyetemet.
Igen, mindenkit megsérteni benne. Egyénileg, személyesen, egyenként és (amibe minden erejét bele kívánta fektetni) ábécésorrendben.
Amikor néhányan ellenezték, mert néha ilyen is volt, mondván, hogy ez a terv nemcsak értelmetlen, de teljességgel lehetetlen is a folytortos születések és elhalálozások miatt, csak egy acélos pillantást vetett rájuk, és azt mondta: - Álmodozni szabad, nem?

A Földön ezalatt ömleni kezdett az esõ. Arthur Dent a barlangjában ült, és egész életének egyik legrohadtabb estéjét töltötte. Azon gondolkodott, miket mondhatott volna az idegennek, és közben legyeket csapkodott, nekik szintén rohadt estéjük volt.
Másnap készített egy nyúlbõr erszényt, mert úgy gondolta, jó lesz majd mindenfélét tartani benne."